ÜI 197-98. (MYP 276-77).  – A Sátán zsinagógájából. – A könyvek melyeket olvastatok, Sátán ügyvivői által terveztettek, hogy az elmét megbabonázzák Sátán zsinagógájában felállított elméletekkel, hogy megtanítsanak, miként szolgálhattok az ördögnek sátáni méltósággal. Milyen nagyszámban vannak a hitetlenség irányzatát tartalmazó könyvek, amelyek a lelket tetszetős kétkedésekkel akarják megzavarni! Sátán rájuk lehelte mérgező leheletét és halálos lelki malária támadja meg olvasójuk lelkét.

ÜI 198-99 (MYP 278). – A Sátán zsinagógájából. – Megkérdezem, vajon égessük el e varázskönyveket? Sátán zsinagógájában olyan varázshelyek vannak, ahol a féktelenséget ápolják, és annak hódolnak: de jelen van egy tanú, és a láthatatlan látogató tesz tanúságot a sötétség tetteiről. Sátán elnököl a hiú, a büszke és víg emberek gyülekezetében, ő a főmozgató erő a vigalmak jeleneteiben. Állruhában van ott. Varázserő árad belőle mindenfelé köröskörül, s a világ, sőt a gyülekezet is annak a befolyása alá kerül, aki olyan dolgokra veszi rá őket, amelyekről nem is álmodtak volna, hogy valaha cselekszik azokat. Ha tudomásuk lenne azokról a tettekről, amelyeket végre fognak hajtani, annyira csodálkoznának rajta, mint Hazáel, amikor a próféta későbbi életmódjáról beszélt neki…

5BC 1116. – A Sátán zsinagógájából. – A mennyei hírnökök a végsőkig felbőszítették Sátán zsinagógáját. Sátán nyomon követte a gyermek Jézus őrizőinek lépéseit. Hallotta a templom udvarán Simon jövendölését, aki már régóta várta „Izrael Vigasztalóját.” A Szentlélek nyugodott meg rajta, s most a Lélek vezette őt a templomba. Karjába vette a gyermek Megváltót, és magasztalta Istent, majd így szól. „Mostan bocsátod el, Uram, a te szolgádat, a te beszéded szerint, békességben: mert látták az én szemeim a te üdvösségedet, amelyet készítettél minden népeknek szeme láttára; világosságul a pogányok megvilágosítására, és a te népednek, az Izraelnek dicsőségére.” A Sátánt kétségbeesés töltötte el, mikor látta, hogy a vén Simeon felismerte Krisztus isteni voltát (RH 1895.okt.29).

A Sátán zsinagógájából. Lásd EGW Jel 2,9.

AT 263-4. – Akik zsidóknak mondják magukat és nem azok. – A szív és az élet szentségét külsőséges vallási formaságokkal helyettesíteni, ma is éppoly kívánatos a megtéretlen ember számára, mint volt ezen zsidó tanítók napjaiban. Ma ugyanúgy, mint akkor, vannak hamis lelki vezetők, kiknek tanait sokan mohón lesik. Sátán eltökélte, hogy eltéríti a lelkeket a Krisztusba vetett hit üdvreménységétől és az Isten törvényei iránti engedelmességtől. Az ősellenség kísértéseit minden korszakban azok előítéleteihez és hajlamaihoz alkalmazta, akiket el akart csábítani. Az apostoli korszakban rábírta a zsidókat, hogy a ceremoniális törvényt magasztalják fel, Krisztust pedig vessék el. Korunkban arra késztet hitvalló keresztyéneket, hogy Krisztus tiszteletének ürügye alatt az erkölcsi törvényt megvessék; tanítsák azt, hogy parancsait büntetlenül áthághatják. Isten valamennyi szolgájának kötelessége tehát, hogy ezen hithamisítókkal szemben szilárdan és határozottan lépjen fel és az igazság Igéje alapján tévelygéseiket bátran felfedje.

     Akik zsidóknak mondják magukat és nem azok. Lásd EGW Jel 2,9.

EW 124. – Íme azt művelem…a te lábaid előtt. – Láttam, hogy a papok, akik halálba vezetik nyájukat, szörnyű pályafutásukat csakhamar befejezik. Isten csapásai nemsokára kiöntetnek. Ámde nem elég, hogy a hamis pásztorokat csak egy-két csapás sújtsa. Isten felgerjedt haragjában kinyújtja majd igazságos kezét, és nem vonja mindaddig vissza, amíg tervét végre nem hajtotta. Ezeknek a béreseknek le kell borulniuk a szentek lábaihoz, és el kell ismerniük, hogy Isten szerette őket, mert hűségesen kitartottak igazsága mellett és megtartották parancsolatait, míg minden istentelen kiírtatik a földről.

NK 582. – Íme azt művelem…a te lábaid előtt. – A papság és a nép belátja, hogy nem törekedett az Istennel való kapcsolatra. Felismerik, hogy lázadtak az igaz és igazságos törvények szerzője ellen. A mennyei elvek elvetésével a bűn, a viszály, a gyűlölet és a gonoszság ezer és ezer forrását fakasztották fel, mígnem a föld egy nagy harcmezővé, erkölcsi fertővé vált. Ez a kép tárul most azok elé, akik elvetették az igazságot, és melengették a tévelygést. Nyelv nem tudja kifejezni, mennyire vágynak az engedetlenek és a hitehagyók arra, amit örökre elvesztettek - az örök életre. Azok, akiket a világ, képességükért és ékesszólásukért bálványozott, most igazi megvilágításban látják ezeket. Felismerik, mit játszottak el törvényszegésükkel, és azok lábához esnek, akiknek a kitartását semmibe vették, kigúnyolták, és most beismerik, hogy Isten őket is szerette.

2SG 32 (1T 59. LS 65). – Íme azt művelem…a te lábaid előtt. – Mind a 144.000 el volt pecsételve és tökéletes egység uralkodott közöttük. Homlokukra ez volt írva: Isten, az Új Jeruzsálem és egy ragyogó csillag, amely Jézus új nevét tartalmazta. Boldog, szent állapotunk felbőszítette a gonoszokat és ránk akartak támadni, hogy ránk vessék kezüket és bebörtönözzenek bennünket. Ilyenkor az Úr nevében kinyújtottuk kezünket és ők tehetetlenül a földre hullottak. Akkor tudta meg a Sátán zsinagógája, hogy Isten szeret bennünket, és ők lábunk elé borultak.

2T 41-42. – Íme azt művelem…a te lábaid előtt. – Akik kifogásokkal hozakodnak elő, csak hogy folytatni tudják bűnös életüket: akik a világhoz szabják magukat, azokat bálványaikra hagyja. Eljön az a nap, amikor már nem akarják kimenteni magukat, amikor senki sem keres kibúvót a meghívás alól. Amikor Krisztus eljön a maga és az Atya dicsőségében, s vele mind a szent angyalok, amikor a menny szerege diadalkiáltásokkal kíséri őt, és a legelragadóbb zene üti meg az emberek fülét, akkor mindenki az eseményeken csügg teljes figyelmével. Akkor egyetlen közömbös szemlélő sem lesz. Akkor már nem merül az ember, számítgatásokba. A zsugori aranykupacai, amin a szemét hizlalta, nem lesznek többé vonzók. A föld rátarti emberei undorodva fordulnak majd el palotáiktól, melyek eddig a bálványaik voltak. Senki se hivatkozik földjére, ökrére, ifjú feleségére, mentegetve magát az alól, hogy neki is része legyen a dicsőségben, ami akkor a megdöbbent világra robban. Akkor már mindenki részesülni szeretne belőle, mégis tudni fogják, hogy nem kaphatnak belőle.
Komoly, gyötrő imában kérik majd Istent, hogy ne mellőzze őket. Az uralkodók, a világ hatalmasai, a főemberek, a rátartiak, a szűkmarkúak, együtt hajtanak majd térdet a kimondhatatlan szomorúság, kilátástalanság és bánat súlya alatt. Szívet tépő könyörgés szakad majd az ajkukról: kegyelem, kegyelem! Borzalmasan jól érthető, szigorú, fenséges hang felel majd nekik: „Mivelhogy hívtalak titeket, és vonakodtatok, kiterjesztem az én kezemet, és senki eszébe nem vette; és elhagytátok minden én tanácsomat, és az én feddésemmel nem gondoltatok: én is a ti nyomorúságtokon nevetek, megcsúfollak, mikor eljön az, amitől féltek” (Példa 1,24-26).
A királyok, a nemesek, a hatalmasok, a szegények meg a pénz szerelmesei együtt zokognak majd nagy keservesen. Akik jólétük napjain megvetették Krisztust és a szegény embereket, akik nyomdokaiba léptek – akik nem szálltak volna le magas paripájukról, hogy meghajoljanak Krisztus előtt – akik gyűlölték a megvetett keresztjét, - azok most mind arcra borulnak a föld porába. Hatalmuk egy csapásra szertefoszlott s most habozás nélkül borulnak a földre, a szentek lábához. Akkor fogják fel rémült keserűséggel, hogy tulajdon tetteik gyümölcsét eszik, hogy azzal laknak jól, amit ők terveltek ki.  Hiszen eddig a mellüket verték, hogy ők a nagyokosok, hátat fordítottak a magasztos, örök jutalomnak: földi nyereség kedvéért lökték félre a menny hívásait. A világ csillogása és ragyogása bűvölte el őket, pedig hirdetett okosságuk bolondokká tette csupán őket. Nagyra voltak világi gazdagságukkal, mintha földi előnyeik annyira értékesek lennének, hogy beajánlhatnák őket Isten kegyeibe, hogy biztosítsák nekik a mennyet.