AT 398. – Lélekben valék ott az Úrnak napján. – Szombatnapon történt, midőn a dicsőség Ura megjelent a száműzött apostolnak. János a szombatot Patmosz szigetén is épp olyan szentül ünnepelte, mint amikor Júdea városaiban és falvaiban prédikált a népnek. Igényt tartott a maga számára is azokra a csodálatos áldásokra, melyeket Isten ezen a napon áraszt népére. Jelentése így szól: „Lélekben valék ott az Úrnak napján és hallék hátam megett nagy szót, mint egy trombitát, amely ezt mondja vala: Én vagyok az Alfa és Omega, az Első és az Utolsó... Megfordulék azért, hogy lássam a szót, amely velem beszéle; megfordulván pedig, láték hét arany gyertyatartót, és a hét gyertyatartó között hasonlót az ember Fiához” (Jel. 1, 10-13).
6T 128. – Lélekben valék ott az Úrnak napján. – Az Úr napja a hetedik nap, a teremtés szombatja. Azon a napon, amelyet Isten megszentelt és megáldott, „elküldte angyalát, és úgy jelentette ki magát szolgájának Jánosnak” az eseményeket, melyeknek be kell következniük, a világtörténelmének lezárása előtt. S most az a szándéka, hogy értelmes emberek módjára felismerjük ezeket.
7BC 955. – Lélekben valék ott az Úrnak napján. – Az Isten által az Édenben megalapozott szombat ugyanolyan becses volt János előtt a magányos szigeten, mint amikor barátaival töltötte a városokban és falvakban. Elismételte a Krisztus szombatra vonatkozó ígéreteit és igényelte ezeket. Számára a szombat annak a jele volt, hogy Isten az Istene… A feltámadt Üdvözítő szombaton megjelent János előtt (1,10-13.17-18).
János üldöztetése a kegyelem eszközévé vált. Patmosz tündöklött a feltámadt Üdvözítő dicsőségétől. János emberi alakban látta Krisztust, a szegek helyével kezén és lábán, melyek örökre Urunk dicsősége lesznek. Újra láthatta most Megváltóját, annyi dicsőéggel övezetten, amennyit ember elbírt viselni anélkül, hogy meghalna. Micsoda szombat volt ez a magányos száműzöttnek, aki mindenkor drága volt Krisztus szemében, s most még nagyobb megtiszteltetés érte. Sohasem tanult ennyit Jézustól. Sohasem hallott ilyen magasztos igazságokat (YI 1900. ápr. 5).
PP 298. – Nagy szót, mint egy trombitáét. – Már nincs messze azaz idő, amikor Isten felkel, hogy megvédje lábbal tiport tekintélyét. „Mert íme az Úr kijő helyéről, hogy meglátogassa a föld lakóinak álnokságát” (Ésa 26:21). „De kicsoda szenvedheti el az ő eljövetelének napját?” (Mal 3:2) Izrael népe bűnössége miatt nem mehetett közel a hegyhez, amelyre Isten leszállt törvényének kihirdetése céljából, mert Isten jelenlétének égető dicsősége megemésztette volna őket. Ha Isten hatalmának ilyen megnyilatkozásai jellemezték azt a helyet, amelyet törvénye kihirdetésére választott ki, akkor milyen rettenetes lesz törvénykezése, amikor eljön, hogy ítélkezzék szent törvényének minden áthágott szabályáért. Miként fogják majd elviselni Isten dicsőségét ama nagy napon, a végső megtorláskor azok, akik lábbal tiporták az ő tekintélyét? A Sinai hegynél kiállt félelem és rettegés a végítélet jeleneteit szemléltette. Trombita hangja hívta Izraelt, hogy járuljon Isten elé. Arkangyal hangja és Isten harsonája hívja össze az egész földről az élőket és a holtakat bírájuk elé. A hegyen a szent angyalok sokasága kíséretében az Atya és a Fiú jelent meg. Az ítélet nagy napján Krisztus jelenik majd meg „[...] az ő Atyjának dicsőségében, az ő angyalaival” (Mát 16:27). Azután beül majd dicsősége királyi székébe, és elébe gyűjtetnek a nemzetek mind.