NK 248. – És a föld lakósai örülnek és örvendeznek rajtuk, és ajándékokat küldenek egymásnak. – A hitetlen Franciaország e két tanúbizonyság dorgáló szavát elutasította. Isten Igéje holtan feküdt utcáikon és mindazok, akik gyűlölték Isten törvényének korlátozásait és követelményeit, ujjongtak. Az emberek egész nyíltan hívták ki maguk ellen a menny Királyát. Mint hajdanában a bűnözők, ők is úgy kiáltoztak: „Mint tudhatná ezt az Isten, s van-e a Magasságosban értelem?” (Zsoltár 73,11.)
Istenkáromló vakmerőséggel, mely szinte felülmúlja szavahihetőségét, az új rend egyik papja mondta: „Isten, ha vagy, bosszuld meg káromló nevedet! Én dacolok veled. Te hallgatsz. Nem merészeled mennyköveidet belém hajítani. Ki fog többé létedbe hinni?” Milyen visszhangja ez Fáraó kihívásának: „Kicsoda az Úr, hogy szavára hallgassak! Nem ismerem az Urat.”
„Azt mondja a balgatag az õ szívében: Nincs Isten” (Zsolt. 14,1). Az Úr, pedig kijelenti igazságának elferdítéséről: „mert esztelenségük nyilvánvaló lesz mindenek előtt” (2Tim 3,9). Miután Franciaország megtagadta az élő Isten imádatát, Aki „magasságos és felséges és örökké lakozik” csak rövid idő telt el és a legajasabb bálványimádásba sűlyedt, amennyiben imádta az „ész istennőjét egy ledér nő személyében.” Ezt tette a nemzetgyűlés képviselőinek, a legmagasabb polgári és törvényadó testület jelenlétében. Ezt a történetíró így jeleníti meg: „Ez őrült idő egyik szertartása felülmúlhatatlan, egyrészt ízléstelen, másrészt vallástalansága miatt. Egy csoport zenésznek kinyitották a Konvent kapuját, akik után ünnepélyes körmenetben a városi hatóság tagjai következtek. Maguk előtt kisérték az eljövendő istenítés tárgyát – egy asszonyt, körülfogták fátyollal, akit az értelem istenének neveztek. Miután a Nemzetgyűlés elé hozták, ünnepélyes külsőségek között levették fátylait, és az elnök jobbjára ültették. A tömeg akkor ismerte őt fel: Az ész legalkalmasabb képviselőjének Franciaország nemzetgyűlése nyilvános hódolatot mutatott be. Ez az istentelen és nevetséges alakoskodás bizonyos formákat tartott be. Az ész istennőjének a forradalom nagyjainak hódolni akart, megismételte és utánozta.”
Ez az istentelen és nevetséges maskaraság szokássá vált; az értelem istennőjének felszentelését az egész országban utánozták és ismételgették, különösen azokban a helységekben, ahol a lakosság bizonyítani akarta, hogy felnőtt a forradalom szintjére.
A szónok, aki az ész imádatát bevezette, mondta: „Törvényhozók! A törvényhozó fanatizmus elvesztette támasztékait és átadta helyét az észnek. Homályos szeme nem viselhette el a világosság fényét. Ma szinte mérhetetlen tömeg gyűlt össze gótikus tetői alatt, melyet ímé első ízben az igazság szavát visszhangozzák. Itt a franciák a szabadság és az ész igaz istentiszteletét tartják. Itt teszünk a Köztársaság seregeinek jólétéért újabb fogadalmat. Itt az élettelen bálvány imádata helyett az ész istennőjét imádjuk majd, ezt az élő képet a természet mesterművét.
Amikor az istennőt a konvent elé vitték, a szónok kézen fogva és a gyűlés elé fordulva mondta: „Halandók! Ne féljetek többé olyan erőtlen mennydörgésektől, melyet csupán a ti félelmetek teremt. Ezután csak az észt és semmi más istenséget el nem ismerünk. Bemutatom nektek legtisztább és legnemesebb képét, ha már bálványok kellenek nektek, akkor csak ilyennek áldozzatok... Ész fátyla hull le a szabadság fenséges szenátusa előtt.”
Miután az elnök az istennőt átölelte, egy pompás kocsiba emelték és ott a jelenlevők tolongása között a Notr-Dam (mi asszonyunk) székesegyházba vitték, hogy az istenség helyét elfoglalja. Majd a főoltárra tették, és ott a jelenlevők hódolattal adóztak neki.’
Nemsokára nyilvánosan elégették a Bibliát: ’A múzeum népes társasága a főváros nagytermébe lépett ezzel a kiáltással: ’Éljen az ész!’ Egy rúdon különböző könyvek félig elégett maradványait, breviriumokat, misekönyveket, köztük az Ó és az Új szövetség kivonatait körülhordozták, melyekről az elnök így nyilatkozott: „Vezekeltünk egy nagy tűzvészben mindazokért a balgaságokért, amelyre az emberiséget késztették.”
EÉ 43-44. – Mivelhogy e két próféta. – „Hogy a növekvő gonosszal szembeszálljanak, Isten új eszközökről gondoskodott a szülők számára a nevelés munkájában. A prófétákat a legrégibb időktől fogva Istentől kijelölt tanítóknak ismerték el. A legmagasabb értelembe vett próféta az volt, aki közvetlen sugallatra beszélt, és közölte a néppel az Istentől kapott üzeneteket. Prófétának nevezték azokat is, akiket bár nem közvetlenül ihletve, de mégis Isten hívott el, hogy tanítsák a népet az Ő utaira és munkáira. Ezeknek a tanítóknak a kiképzésére alapította Sámuel az Úr utasítására a prófétaiskolákat.