6T 366-367. – De a tornácot, amely a templomon kívül van, kihagyd, és azt meg ne mérd. – Isten földi és mennyei egyháza egy gyülekezetet alkot. A földi hívők és a soha el nem bukott mennyei lények, egyetlen egyházat képeznek. A szent földi istentisztelet minden mennyei lényt érdekel. A menny belső udvaraiba figyelnek a föld külső udvaraiban elhangzó bizonyságtételekre. A földön imádkozók dicséretét és hálaadását átveszik a mennyei kórusok. Dicséret és hálaadás hangzik a menny udvaraiban, mert Krisztus nem hiába halt meg Ádám elbukott gyermekeiért. Míg az angyalok magából a kútfőből isznak, a földön a szentek a trónról hömpölygő tiszta patakokból oltják szomjukat; azokból a patakokból, melyek megörvendeztetik Isten városát. Bárcsak valamennyien tudatában lennénk annak, hogy milyen közel van a menny a földhöz! Mikor a földi gyermekei nem is gondolják, a világosság angyalainak társaságában vannak. Minden embert hangtalan tanú őriz és igyekszik Krisztushoz vonni. Mindaddig mennyei értelmes lények vigyáznak rá, és addig van remény, amíg nem áll ellene a Szentléleknek, a maga örök romlását okozva. Senki se feledje, hogy a földön Isten angyalai vannak jelen a szentek minden gyülekezésén. Hallgatják a bizonyságtevést, az énekeket és az imákat. Ne feledjük, hogy a mennyei angyalok seregeinek kórusa kíséri dicséreteinket.

AT 401-02. – De a tornácot, amely a templomon kívül van, kihagyd, és azt meg ne mérd. – Krisztus mondja, hogy a hét gyertyatartó között jár. Ez jelképezi viszonyát a gyülekezetekhez. Összeköttetése népével állandó. Ismeri gyermekeinek valóságos állapotát. Figyeli helyzetüket, kegyességüket, odaadásukat. Noha Jézus a Főpap és Közbenjáró a mennyi szentélyben, János mégis úgy látja Őt, mint aki földi gyülekezetei között jár-kel. Fáradhatatlan éberséggel állandóan őrködik felettük, vajon nem homályosul-e, vagy alszik ki valamelyik őrálló fáklyája? Ha a gyertyatartókat csupán emberek gondoznák, lobogó lángjuk csakhamar lankadna és kialudna. Az Úr házának azonban Ő az őrizője; a templom csarnokának hű védelmezője. Állandó gondoskodása és megtartó kegyelme az élet és világosság forrása.

NK 50.  – A szent várost tapodják negyvenkét hónapig. – A hatodik században a pápaság már szilárd alapot nyert. Székhelyét a császári városba állította fel, és a római püspököt az egész egyház fejének nyilvánították. A pogányság helyet adott a pápaságnak: „a sárkány adá az ő erejét annak, és az ő királyiszékét, és nagy hatalmat” (Jel 13,2). Ekkor kezdődött el a Dániel és a Jelenések próféciájában megjövendölt 1260 éves pápai elnyomás (Dán 7,25; Jel 13,5-7). A keresztényeknek választaniuk kellett: Vagy feladják feddhetetlenségüket, és elfogadják a pápai szertartásokat és vallásgyakorlatot, vagy elsorvadnak a földalatti börtönökben, meghalnak a kínpadon, a máglyán vagy a hóhér bárdja alatt. Ekkor teljesedtek Jézus szavai: „Elárulnak, pedig titeket szülők és testvérek is, rokonok és barátok is; és megölnek némelyeket ti közületek. És gyűlöletesek lesztek mindenki előtt az én nevemért” (Luk 21,16-17). Hevesebb üldözés szakadt a hűségesekre, mint bármikor azelőtt, és a világ, hatalmas harcmezővé vált. Krisztus egyháza évszázadokig elszigeteltségben és az ismeretlenség homályában talált menedéket. A próféta ezt mondja: „Az asszony, pedig elfuta a pusztába, hol Istentől készített helye van, hogy ott táplálják õt ezerkétszázhatvan napig” (Jel 12,6).

NK 243. – A szent várost tapodják negyvenkét hónapig. – Az itt említett két időszak - a „negyvenkét hónap” és az „ezerkétszázhatvan nap” - egy és ugyanaz. Mindkettő ugyanazt az időszakot jelenti, amely alatt Krisztus egyháza Róma elnyomásától szenvedet. A pápai fennhatóság 1260 éve i. sz. 538-ban kezdődött, és így 1798-ban ért véget.
Egy francia katonai egység megszállta Rómát, és fogságba ejtette a pápát, aki aztán a számkivetésben meghalt. Jóllehet nemsokára új pápát választottak, de a pápai hierarchia, azóta sem tudta előbbi hatalmát gyakorolni.
Az egyház üldöztetése nem tartott az 1260 éves időszak végéig. Isten irgalmas volt népéhez, és megrövidítette a súlyos megpróbáltatás idejét. Amikor a Megváltó megjövendölte az egyház „nagy nyomorúság”-át, ezt mondta: „Ha azok a napok meg nem rövidíttetnének, egyetlen ember sem menekülhetne meg; de a választottakért megrövidíttetnek majd azok a napok” (Mát 24:22). A reformáció hatására az üldözés már 1798 előtt véget ért.

NK 273-274.  – A szent várost tapodják negyvenkét hónapig. – Ez huszonöt évvel később következett be. Megjelenését az a tény tette megdöbbentőbbé, hogy a próféta megjövendölte teljesedésének pontos idejét is. Amikor a Megváltó az olajfák hegyén a tanítványainak az egyház sokáig tartó megpróbáltatásáról, az 1260 éve pápai üldözésről beszélt – amelynek megrövidítését megígérte, – említést tett bizonyos eseményekről, amelyek megelőzik eljövetelét, és meghatározta, mikor tűnik fel közülük az első: „De azokban a napokban, az után a nyomorúság után, a nap elsötétedik, és a hold nem fénylik” (Márk 13,24).  Az 1260 nap illetve év 1798-ban ért véget. Az üldözés negyed évszázaddal előbb majdnem megszűnt. Az üldözést követően Krisztus szavai szerint, a nap elsötétedik. 1780. május 19-én teljesedett be ez a prófécia.

NK 318.  – A szent várost tapodják negyvenkét hónapig. – Pál apostol figyelmeztette a gyülekezetet, hogy Krisztus eljövetelét ne saját korában várja: „Nem jön az el addig, - mondta- mígnem bekövetkezik elébb a szakadás, és megjelenik a bűn embere, a veszedelemnek fia,” (2Thess 2,3). A nagy hitehagyás, azaz „bűn embere” hosszú uralkodása előtt nem várhatú Urunk ádventje. A „bűn embere”, aki „a törvényszegés titkos bűne”,  „A veszedelemnek fia”, és „a törvénytaposó” néven is ismert, a pápaságot jelképezi, amelyről a próféta megjövendölte, hogy 1260 évig fenntartja uralmát. Ez az időszak 1798-ban ért véget. Krisztust ezt megelőzően nem jöhetett el. Pál figyelmeztetése egészen 1798-ig érvényes. Krisztus második eljövetelének hirdetése ezután vált esedékessé.

8T 67. – A szent várost tapodják negyvenkét hónapig. – Jeruzsálem példájában láthatjuk mi lesz a gyülekezet sorsa, ha visszautasítja az Isten-adta világosságot, és nem hajlandó a szerint járni. Isten Jeruzsálemet szent megbízatással tüntette ki. De a nép megrontotta az igaságot és megvetett minden kérlelést és figyelmeztetést. Tanácsát nem tartották tiszteletben A templom udvarait árúikkal, és rablással szentségtelenítették meg. Az önzést, a pénz szerelmét, az irigységet, veszekedést melengették. Mindenki nyereséget hajhászott minden elképzelhető módon. Krisztus elfordult tőlük, s így szólt: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, hogy mondjak le rólad? Hányszor akartam, egybegyűjteni fiaidat, mint ahogy a tyúk egybegyűjti kiscsirkéit szárnya alá, de te nem akartad.”