NK 569-70. – Csendesség a mennyben. – Nemsokára keleten megjelenik egy kicsiny fekete felhő. A távolból sötétnek látszó felhő körülveszi a Megváltót. Isten népe ebben a felhőben felismeri az ember Fiának jelét. Ünnepélyes csendben figyelik a föld felé közeledő és egyre fényesebb és dicsőségesebb felhőt, mígnem nagy fehér felhő lesz belőle, amely megemésztő dicsőségként fénylik. Felette a szövetség szivárványa ível. Jézus hatalmas győzőként lép elő. Most nem „fájdalmak férfia”- ként jön, hogy kiigya a szégyen és a szenvedés keserű poharát, hanem a menny és a föld győzteseként, az élők és holtak bírájaként, aki „hív és igaz;” aki „igazságosan ítél és hadakozik.” „És mennyei seregek követik... vala Ő” (Jel,19:11.14). A királyt útján szent angyalok hatalmas, megszámlálhatatlan sokasága kíséri. Ajkukon dicsőítő ének, mennyei dallam hangzik. Az égen számtalan tündöklő alak látható – „tízezerszer tízezer és ezerszer ezer.” Emberi tollal nem lehet megrajzolni ezt a képet; az a tündöklés meghaladja az emberi képzeletet. „Dicsősége elborítja az egeket, és dicséretével megtelik a föld. Ragyogása, mint a napé” (Hab 3:3-4). Amint az „élő” felhő közelebb ér, minden szem meglátja az élet Fejedelmét. Szent fejét nem csúfítja töviskorona. Szent homlokán a dicsőség királyi koronája tündököl. Arca fényesebb, mint a vakító déli nap. „És az Ő ruháján és tomporán oda vala írva az Ő neve: királyoknak Királya és uraknak Ura” (Jel 19:16).
Közelében minden arc „fakó sárgává” válik. Isten kegyelmének visszautasítóit az örök nyomorúság rettegése lepi meg. „Szíve megolvadt, a térdek reszketnek..., mindnyájuk arca elvesztette pirosságát” (Jer 30:6; Náh 2:10). Az igazak reszketve kiáltják: „Ki állhat meg?” Az angyalok ajkán elhal az ének, és egy ideig félelmes csend van. Majd Jézus hangja hallható. Ezt mondja: „Elég néked az én kegyelmem.” Az igazak arca felragyog, és minden szívet öröm tölt be. Az angyalok pedig, akik közelednek a földhöz, egyre hangosabban kezdenek énekelni.
ÉM 31-32. (LS 65-66). – Csendesség a mennyben. – Tekintetünk ezután nemsokára kelet felé irányult, ahol, egy kis sötét felhő tűnt fel, alig volt féltenyérnyi nagyságú. Mindnyájan tudtuk, hogy ez az ember Fiának a jele. Mély csendben néztük mindnyájan a felhőt, mely mind közelebb jött hozzánk, s mind világosabban, fényesebben és dicsőségesebben ragyogott, amíg végül egy nagy fehér felhővé vált. A felhő felett szivárvány vonult, amelyet tízezernyi angyal vett körül, akik kedvesen énekeltek. A szivárványon az ember Fia ült. Haja fehér fürtökben omlott vállaira, a fején számos korona ékeskedett. Lábai, mint tűzoszlopok, jobb kezében éles sarló, bal kezében pedig ezüst harsona volt. Szemei olyanok voltak, mint a tűzláng, amely át és átjárta gyermekeit. Minden arc elsápadt, s azokat, akik Istent elvetették, sötétség vette körül. Mindnyájan így kiáltottunk fel: „Ó, ki állhat meg az Úr előtt? Szennytelen e ruhám? Az angyalok abbahagyták éneküket, s egy ideig a legfélelmetesebb csend uralkodott, midőn Jézus felkiáltott: Akiknek szívük tiszta, megállhatnak, kegyelmem elégséges számotokra.” Arcunk sugárzott a boldogságtól, a szívünket betöltötte az öröm.