Dr.Szigeti Jenő
lelkész
(Budapest, 1936. december 29.)
Szüleim első gyermekeként születtem. Apám adventista lelkész volt, korábban válogatott futballista, anyám meg világszép leány, akiről a Színházi Életben címlapfotó is készült. Apám focistakarrierjének egy sportbaleset vetett véget: a gyomrába ugrottak, és leszakadt a mája. Túlélte. Ezután - lelkész lett.
Általános iskoláimat Szombathelyen, Budapesten, majd Miskolcon végeztem, kitűnő eredménnyel. 1951-ben, mint "x-es káder' papgyerek, állami gimnáziumba nem mehettem. Így egy esztendőre a Fasori Evangélikus Gimnázium diákja lettem, majd ennek megszűnése után Pestlőrincre, a Steinmetz Miklós Gimnáziumba helyeztek. Itt érettségiztem. Háromszor felvételiztem az ELTE különböző szakjaira eredményesen, de "hely hiányában" nem vettek fel. Módom volt, hogy mint vendéghallgató a legjobb professzorok előadásait hallgassam. Hálával gondolok rájuk.
Egyházam alkalmazásába kerültem 1957. március elején. Balatonlellére "disszidáltattak", messze az egyetemtől, ahol nem tudta senki, hogy volt egyszer egy Petőfi Kör. 1957 őszén teológus lettem az Adventista Teológiai Főiskolán, amit 1961 nyarán kitűnő eredménnyel elvégeztem. Külföldi ösztöndíjasnak nem engedett az állam, ezért egyetemi végzettséget a budapesti Evangélikus Hittudományi Egyetemen szereztem 1965-ben. Ezután lelkészi szolgálatot vállaltam budapesti adventista gyülekezetekben. 1967-ben lelkésszé szenteltek. Tanítottam azt, akit lehetett. 1966-67-ben néhány más szabadegyházi lelkésztársammal együtt megszerveztük a Szabadegyházak Tanácsa Lelkészképző Intézetét. Az itt szerzett diplomát egyetemi rangú vizsgával lehetett megerősíteni először a debreceni Református Teológián, majd pedig a budapesti Evangélikus Teológiai Akadémián. Ennek az intézetnek voltam szervezője, tanára, majd 1980-tól főigazgatója.
Közben kutattam, tanítottam és prédikáltam, ha lehetett. Utolsó éves teológuskorom óta írok tanulmányokat meg mindennemű egyházi publicisztikát - eleinte azzal a nem titkolható céllal, hogy bizonyítsam: az európai kultúrának egyik alapja a Biblia. Ezért született meg a Reformátusok Lapjában először a Rembrandt bibliai rézkarcait bemutató sorozatom, majd pedig a Vasárnapi séta című rovat, amelyre évek múlva is emlékeztek az olvasók. Ugyanezt a célt igyekeztem megvalósítani a Theologiai Szemle Tallózgatás teológusszemmel című rovatomban egy évtizeden át (1981-1991), valamint az evangélikus Diakónia című folyóiratban (Elfelejtett értékeink). Doktori értekezésemen 1968-tól dolgoztam. A szabadegyházi közösségek múltjának vizsgálatát tűztem ki célul. Jártam a levéltárakat és gyűjtöttem az anyagot. Az első állomás a magyarországi nazarénusok történetének a megírása, azzal a feltett szándékkal, hátha sikerül valamit segtíteni, hiszen a fegyverfogás megtagadása miatt minden nazarénus fiatalra 3-5 éves börtön várt.
1971-ben, mivel kutatásaimat Kardos Lászlóval közösen írandó könyvünkben publikálni szerettem volna, a Szabadegyházak Tanácsa akkori elnökének nyomására egyházam elbocsátott, majd, a botrányt elkerülendő, újra felvett, de Békéscsabára helyeztek. Gyülekezeteket gondoztam, prédikáltam, és tovább tanítottam a főiskolán. Disszertációmat "ellenszélben" sikerült 1978-ban a debreceni teológián, Makkai Lászlónál megvédenem "summa cum laude" minősítéssel. 1979/80-ban egy szűk esztendőt egy posztdoktori ösztöndíjjal az Egyesült Államokban, az Andrews University-n tölthettem. Hazatérve a Szabadegyházak Lelkészképzőjének igazgatója lettem, 1990-ig. Közben 1984-1994 között egyházam elnöke voltam. Tovább tanítottam és kutattam. Előadásokat tartottam az ELTE folklór tanszékén, az Evangélikus Teológiai Egyetemen, alma materemben helyettesítettem három félévet. A Szabadegyházak Lelkészképzőjének megszűnése után az Adventista Teológiai Főiskola megszervezője, majd első igazgatója lettem. Közben egy OTKA-pályázat elnyerésének segítségével az Oktatáskutató Intézetben három esztendeig az egyházi iskolák indulását vizsgáltam. Szerettem volna egy általános, egyetlen egyházhoz sem köthető Biblia- és egyházismereti tárgyat kifejleszteni. A modellkísérletekig jutottam, de az egyházak ellenállása miatt a terv nem sikerült.
1996-ban, hatvanéves koromban nyugdíjba mentem. Ekkor, Számvetés címen, hatvan különböző tudományágban írt tanulmányomat összegyűjtöttem, negyven példányban sokszorosítottam, és barátaimat megajándékoztam vele. Mivel kevés volt a nyugdíjam, elfogadtam a Miskolci Egyetem hívását, ahol a Bölcsészettudományi Karon előbb mint docens, majd az ELTE-n tett habilitációs vizsgám után mint professzor dolgoztam idáig.
Kutatási területem a protestáns népi vallásosság. Tiszteletbeli tagja vagyok a Magyar Néprajzi Társaságnak, tagja a Szemiotikai, Szociológiai, Filozófiai Társaságnak. A Református Doktorok Kollégiumának alapító tagja vagyok. Negyvenkét könyvem jelent meg, és több mint háromszáz tanulmányom. Az utóbbi időben két verseskötetem is megjelent. Nős vagyok, és negyven esztendeje ugyanaz a párom, mert hiszem, hogy nem a változatosság, hanem a hűség gyönyörködtet. Van egy fiam meg egy lányom, és tőlük nyolc unokám. Ők segítenek mindennap megérteni, hogy a társadalomban nem lehet kisközösségek nélkül élni. Amíg Isten éltet, megpróbálom szétosztani mindazt, amit rám bízott, mindent, amit tudok. Másom nincs. Ez az életem.
