G. R. Knight: Hogy el ne feledjük!                                                                                október 12.

VISSZATEKINTÉS A SZENTHÁROMSÁGRA

„Az Úr Jézus Krisztus kegyelme, az Isten szeretete és a Szentlélek közössége

legyen mindnyájatokkal!”

2Korinthus 13:13

Ezek voltak Pál utolsó szavai a Korinthusiakhoz írt második levelében; olyan kijelentés, ami felvillantja minden Biblia-olvasó előtt az Istenség tagjainak személyazonosságát – az Atyát, a Fiút és a Szentlelket.

Az 1880-as évektől a XX. század közepéig az adventizmus forradalmi változáson ment át a Szentháromság, illetve a Fiú és a Szentlélek isteni természete és személy volta tekintetében. Ellen White, ahogy megfigyeltük, új irányt mutatott az adventizmus számára. De nem a kijelentései hozták létre a forradalmat. Ehelyett ezek bátorítottak más adventistákat, hogy kutassák a Bibliát maguknak ezekben a témákban.

De a változás még így sem jött gyorsan. Ami azt illeti, évtizedekbe telt. Ide tartozik a Generálkonferencia által támogatott Biblia-konferencia 1919-ben, amelyen nyílt eszmecsere folyt a Szentháromságról, ami egyeseket nyugtalanított. Az egyik vezető lelkész kijelentette: „Nem voltam képes elfogadni az úgynevezett Szentháromságról szóló tantételt… Nem hiszem, hogy az Istenség két személye, az Atya és a Fiú egyenlő… Nem hiszek az úgynevezett Szentháromság-tantételben, hogy a három személy mindig létezik.”

A. G. Daniells, a Generálkonferencia elnöke megpróbálta lecsillapítani a dolgokat, és azt javasolta, hogy „nem fogunk szavazni a Szentháromság tana vagy az arianizmus [Szentháromság-tagadó irányzat – A fordító] között”. Azt is mondta, hogy a Jézus élete című könyv által lehullt a hályog a szeméről, és őt a Bibliához fordította a témával kapcsolatban.

1931-ben találjuk meg a felekezet első hivatalos hitelvi megfogalmazását, amely a Szentháromság mellett foglal állást. Ez nem jelenti azt, hogy mindenki egyet is értett vele. A Szentháromság-ellenesség részben fennmaradt az 1940-es években, de az 1950-es évekre az egyház egyetértésre jutott a Szentháromsággal kapcsolatban.

Ezért lepett meg engem, amikor újból találkoztam a Szentháromság-ellenesség feléledésével. E tantétel egyes apostolai elkaptak engem egy „sötét sikátorban”, Torontóban a Generálkonferencia 2000. évi ülésén. Kérdeztem őket, hogy miért gondolják azt, hogy igaz az álláspontjuk. Azért, válaszolták, mert ez volt az alapítóink állásfoglalása is. Ez a logika arra vezethetne bennünket, hogy együnk disznóhúst, és este hattól este hatig ünnepeljük a szombatot. A tradíció, válaszoltam, helyes kiindulópont egy középkori egyház számára, de nem a Biblián alapuló mozgalom számára. Ezt a kérdést lezárták az 1840-es években és ismételten az 1888-as időszakban.